Tegla

A jelenlegi ismereteink szerint az első emberi települések valamikor az új-kőkorban, úgy Krisztus előtt 10000 és 8000 között jöttek létre. A letelepedő törzsek már ekkor használtak tégla -szerű, kézzel gyúrt, majd a napon megszárított „téglacipókat”, később kezdetleges agyag és vályogtégla formájú építőelemeket. Az első égetett téglák az ókori Mezopotámiából, egy, a K.e. 5 000-4 500 között épült csatornából kerültek elő. Másfél- két ezer év múlva Babilonban és Szúzában, a mai Irán területén élők tökélyre fejlesztették a téglaépítészetet. Lélegzetelállítóan szép és lenyűgöző hatású mázas téglafalaik részleteit a párizsi Louvre - ben őrzik1.
A későbbi nagy birodalmak, a görögök is és a rómaiak is, maradandót alkottak az égetett téglákból.
Hazánk területén először a rómaiak készítettek téglát. Ezeket a téglákat az adott területen állomásozó légiók „felségjelzésével” = légióbélyeg, vagy 1-2-3 ujjal a még nedves felületre húzott átlókkal, hurkokkal, körökkel díszítették. (Ez persze a habarcs jobb tapadását is szolgálta). Pannónia tartomány talán legjelentősebb településén, Aquincumban és persze a vonzáskörzetében is, a LEG II AD (Legio II. adiutrix = II. kisegítő légió) jelzést használták2.
Az Árpád- házi királyok korában is és később is, úgy a 16. század közepéig a falazó téglákat nem volt szokás jellel, bélyeggel ellátni. Az akkor készült téglákon kézzel, hosszanti irányú bordákat hoztak létre. Erről az eljárásról Rómer Flóris, a hazai muzeológia egyik megalapozója, így ír: „azt tapasztaltam, hogy valamint a középkori, főleg a jobboldali tégla, úgy a cserépzsindely is a felső lapon valamivel eltérvén az egyenes vonaltól, kevéssé domború, úgy, hogy a hosszabb oldal irányában igen sekély válúkat mutat, melyek a téglák összeillesztésénél talán a nagyobb összeragasztást, zsurolást,- a cserépzsindelyeknél pedig talán a víz könnyebb lefolyását előmozdíthatták.”3 Ma erre a ’válús húzás’ megnevezés helyett a „kannelurált, vagy kannelurázott (hosszában rovátkolt)” közkeletű idegen szót használjuk4. Ilyen téglák kerültek elő pl. Mátyás visegrádi palotájából, számos román kori templomból, a kereki várból vagy a Nagy Lajos királyunk által épített nagyszombati városfalból.
Szemben a falazó téglákkal, a járólap téglák egy részén körökből, csillagokból, vagy virágokból álló jeleket alkalmaztak, sőt a Margit- szigeti zárda romjaiból előkerült töredéken egy hátrafordulva nyilazó harcos ábráját láthatjuk (Rómer, i.m.).
A török-kor, különösen az első, „heveny” időszaka, nem kedvezett a nyugodt építőmunkának. Ekkor a meghódított területeken, néhány mecseten, dzsámin, fürdőn kívül jószerivel alig emeltek egyéb funkciójú épületet. A peremterületeken viszont, mint például Komáromban vagy Győrben, lázas építkezés folyt, erősítendő a várat, védendő Bécset. Hozzávetőleg ez időtől fogva vált szokássá a falazótéglák megjelölése, mégpedig úgy, hogy a vetőforma aljába vésték, vagy erősítették rá a jelet. Ennek megfelelően lett aztán domború, vagy mélyített a bélyeg, az így készített tégla minden példánya magán viselte azt.
A török horda kitakarodása után megkezdődött az újjáépítés. Az uradalmi központok, kastélyok, gazdasági épületek építőanyag igénye óriási volt. Szinte minden akkori birtokos saját jelzéssel égetett a saját uradalmában téglát. Számos monogramos + évszámos tégla maradt ránk ebből a korszakból. A kiegyezés utáni ipari fellendülés, a megépült modern és gépesített gyárak jórészt kiszorították az eddigi mezei, ill. boksás téglakészítést. Ekkor felismerték a téglabélyegek reklám értékét is, és természetesen ki is használták azt.
A téglabélyegek alkalmazása hozzávetőleg a 2. világháború után szűnt meg, ekkor ugyanis a nagy teljesítményű szállítószalagos présgépekre alapozott technológiai sorban már nem volt lehetőség a korábbi módon a jelölések kivitelezésére.
Mintegy fél évszázad telt el tehát azóta, hogy - szakítva az addigi technológiával és gyakorlattal-, az utolsó bélyeges tégla is elhagyta az égetőkemencét.
Az ezt megelőző, hozzávetőleg 400 évben, többé-kevésbé a török megszállás elmúlta óta tartó időszakban Ausztria, Magyarország, Szlovákia és Csehország, kisebb mértékben Németország, Szlovénia, Horvátország, Szerbia és Románia (Erdély) területén szinte megszámlálhatatlan mennyiségű, egyes becslések szerint 13-15 000 féle bélyeges tégla készült. A gyűjtési adatokból kiderül, hogy a Budapest- Esztergom- Nyitra- Trencsén- Délkelet Csehország- Bécs- Zalaegerszeg- Mohács által határolt körben találni a legtöbbet, ettől a „centrumtól” minden irányban távolodva a jelzéssel ellátott téglák mennyisége fokozatosan csökken. A Tengermelléken, Észak-Olaszországban, Erdélyben, Kelet-Magyarországon és Kelet-Szlovákiában lényegesen kisebb számban fordulnak elő. Németországban és Csehország erős német befolyással bíró nyugati területein más módszert alkalmaztak a téglák jelölésére: ott a bélyegzés (billogozás) módszerét alkalmazták előszeretettel, ezért csak meghatározott mennyiség után keletkezett egy-egy bélyeges tégla.
Szórványosan, vagy akár több- kevesebb gyakorisággal a világ minden pontjáról ismerünk bélyeges téglákat; időben és térben széthúzódnak a lelőhelyek. Le kell szögeznünk, a téglabélyegek olyan hihetetlen változatossággal, gyakorisággal sehol a világon nem fordulnak elő, mint az Osztrák-Magyar Monarchia területén, cca. a török- kor végétől a második világháború befejeződését követő néhány évig.

Újabban a kézzel vetett, dekoratív téglák a reneszánszukat élik; az utóbbi időben sok helyen találkozni velük kerítések, homlokzatok, kerti pihenőhelyek, pincék, belső terek díszeként. Ennél sokkal fontosabb, hogy az említett országok mindegyikében számtalan helytörténeti gyűjtemény, hagyományőrző egyesület alakult és őriz a kincsei között helyi aktualitású muzeális téglákat, már csak a személyes kötődések okán is. Örvendetesen megszaporodott azon gyűjtők száma is, akiket nemcsak a bélyeges tégla maga, de a felületén látható, egykor élt elődeink üzenete, annak megfejtése is érdekel. Azonosítóval, lelőhelyadattal esetleg digitális fényképpel ellátott nyilvántartási rendszert vezetnek, többek között ez a mögöttes ismeretanyag különbözteti meg a téglagyűjteményt egy kupac összehordott építőanyagtól.

Dr. Herczig Béla

Felhasznált irodalom

1Campbell, J. W. P.(2003): A tégla világtörténete- Kossuth kiadó, Bp.pp,:320
2Kádár, J.(2003): Téglavető rómaiak Óbudán – Óhegy Hírek, Budapest, 8: 8-10
3Rómer, F.(1864): A középkori téglaépítészetről Magyarországban – Archeologiai értekezések. In: A Magyar orvosok és természetvizsgálók IX. nagygyűlésének történeti vázlata és munkálatai, Pest, 1883 szeptember 19-26, szerk.: Szabó J.- Magyar Királyi Földtani Int., p. 350-358
4Lővei, P. (2002): Adatok a magyarországi téglagyártás és felhasználás történetéhez- Magyar Műemlékvédelem 11: 225-265